Egészen kicsi gyerekorom óta érdekel a motorbiciklik világa. Az idő előrehaladtával változott a szeretet intenzitása, valamint minden korszakban más-más típusú motorok tetszettek igazán, de tulajdonképpen az egész életemet végig kíséri ez a jármű és a vele kapcsolatos életérzés.

Kiskoromban édesapám motorral vitt reggelente az iskolába. Mivel neki két bukósisakja volt, ezért nekem nem vettek a szüleim gyerek méretet, hanem egyszerűen csak a kisebbiket nyomták indulás előtt a fejemre. Az indok mindig az volt, hogy egyszerre csak két személy ülhet a motoron, így nincs szükség egy harmadik sisakra is. A méret pedig valóban szinte megfelelt, csak általában annyira a fejembe csúszott, hogy nem láttam ki belőle. Szerencsére nekem nem is kellett semmit sem figyelni útközben.

Még általános iskolába jártam, amikor édesapám úgy döntött, hogy megválik hőn szeretett motorjától. Én voltam a családban az egyetlen, aki ezt ellenezte, főleg miután kiderült, hogy már nem is szeretnék másik motorral pótolni. Így hát nem volt mit tenni, hosszas duzzogások árán beletörődtem a sorsomba, és feldolgoztam az információt, hogy legközelebb akkor ülhetek motoron, ha már lesz jogosítványom, és hozzá természetesen az elengedhetetlen motor is beszerzésre kerül.

Az élet viszont úgy hozta, hogy már gimnazista koromban újra volt alkalmam motorozni. Barátokkal rengeteget jártunk motoros találkozókra, és ilyenkor, ha sikerült találnom egy-egy érdekes darabot, és összebarátkoztam a tulajdonossal is, elmehettem potyautasként néhány körre. Az ilyen találkozóknak, kiállításoknak és a barátságos motorosoknak köszönhetően pár év alatt sikerült szinte az összes fajta motort kipróbálnom. Ezt követően megint elérkezett egy nyugodtabb időszak, amikor minden más fontosabb volt, mint a jogosítvány megszerzése és motorvásárlás.

Húszas éveim elején azonban megismerkedtem egy fiúval, akinek azonos érdeklődési köre volt, mint nekem, kimagaslóan a motorok területét illetően. Ő volt az első olyan ember az életemben, aki valóban a hobbijából élt, ugyanis nem csak hogy zenélni és motorozni imádott, de motorok építésével és hangszerek javításával is foglalatoskodott. Nagyon jó volt látni, hogy nem csak a szürke üresség létezhet a mindennapokban, hanem, ha mersz nagyot álmodni, és elkötelezettebb vagy, mint az átlagemberek, akkor bizony egész életedben azt csinálhatod, amit szeretnél.

KÉP

Rengeteget jártam ki hozzá a műhelybe, néztem, ahogy dolgoznak, kérdezősködtem olyan dolgokról, amiket hiába is magyaráztak el aztán, végül így sem sikerült megértenem. De élveztem. Élveztem, hogy láthatom egy ember fejlődését, egy hangszer újerőre kapását és egy motor felépülését. Ismét elkezdtem gondolkodni a jogosítvány szerzés időszerűségén, de sajnos továbbra sem éreztem magamban az erőt, ami egy bizonyos, esetenként veszélyes, gyakran hosszú és monoton feladat elvégzését igényelte volna. Persze a srác próbált ösztönözni és növelni az önbizalmamat, de sajnos továbbra sem tudtam elképzelni magam még autó sofőrként sem, nem hogy két keréken. Gyakran hosszú éjszakákon keresztül ment egymás győzködése az ellentétes elképzelésekről, de végül én nyertem, már amennyiben ez nyereménynek mondható.

Hosszas tárgyalás után megegyeztünk, hogy az időnk negyedét, amit együtt lehetünk, motorozással fogjuk kitölteni. De nem csak olyan egyszerűen, ahogy én azt elképzeltem, hogy utasként majd belekapaszkodom a szerelmembe, és csak úgy szeljük az országutakat… Ez a képzelet mindaddig lehet valóság, amíg el nem érünk egy-egy olyan területre, ahol biztonságban, szabadon gyakorolhatok. Így sem voltam meggyőződve arról, hogy feltétlenül a legjobb megoldást választottuk, de tény, hogy sokkal szívesebben tanulok olyan embertől, akiben megbízok, akit szeretek, és tudom, hogy a legutolsó dolog, amit szeretne, az az, hogy nekem rossz legyen. Így hát belementem a játékba.

Az első utunk egy motoros boltba vezetett. Ugyan volt bukósisakom, de a mérete nem volt megfelelő, és így, hogy fontossá vált az én látásom is, ezért érdemesnek tartottuk, hogy befektessünk egy új, méretben helyes sisakba. Imádtam az új védőfelszerelésemet. Teljesen olyan volt, mint ha rám szabták volna, és a rózsaszín fekete színvilágot is szinte nekem találták ki. Geri vagy nagyon jól kiismert, vagy csak azonosulni tudott ezzel a női felfogással, de így máris több kedvem volt a tanuláshoz, mint amire első körben számítottam volna.

Volt a lakásától nem messze egy régi rendezvényház, ami szerintem már nem üzemelt, bár elég gyakran találtunk autókat és átmenő forgalmat a parkolóban. Oda jártunk ugyanis legtöbbször gyakorolni, ha nem volt időnk távolabbi, szebb helyeket felkeresni. Itt biztonságban voltunk és nem zavartunk senkit. Szerettem, hogy együtt csináltunk valamit, de aztán egyre kevesebb időnk maradt egymásra, és így egyre ritkultak a különórák is, végül aztán teljesen abbamaradtak.

Pár év távlatából is bizton állíthatom, hogy ha bár nem tanultam meg normálisan motorozni, a jogosítványt továbbra sem csináltam meg, mégis rengeteg szép élménnyel és vidám emlékkel, meg egy szuper, azóta kihasználatlan bukósisakkal.